A minap végleg lezárult a vizsgaidőszak, melynek utolsó kihívása az volt, hogy válasszunk még egy szakot a mostani mellé. Nem mondom, nem kis feladat volt. Jöttek is a telefonok, hogy ki kinek mit tanácsol, s mivel is tudnánk kezdeni valamit. Végül aztán a magyar mellett döntöttem, melyet talán már egy évvel ezelött is meg kellett volna jelölnöm. Többek nagy bánatára, hisz egy nyelvvel jobban érvényesülhetnék a mai világban. De a szívem ezt súgta, s súgja is a mai napig, úgyhogy kénytelen voltam engedni neki. S mit mondhattam másoknak, akik ugyanolyan bizonytalanok voltak, mint én? Csupán az egyik kedvenc történetemet, amit magamnak is felidéztem a napokban:
Egy pásztor azt álmodja, hogy el kell jutnia Egyiptomba, és ott megtalálja a kincset, amit egy életen át keresett. Nem tudja mi az, mégis eladja a nyáját, és útnak indul. Rengeteg megpróbáltatáson esik át, s van hogy az útját is meg kell szakítania, mert nem maradt semmi pénze. De nem adja fel, hanem inkább beáll egy haldokló kis boltba dolgozni, melyet egy év alatt felvirágoztat, majd újra útra kel.Mire elér Egyiptomba bölcsebb lesz, megtalálja a szerelmet,és magtanul a természettel, de legfőképpen önmagával kommunikálni. S mi volt a kincs? Az, hogy megtudta, hogy amit keres a hazájában van. Nem más volt tehát az érték, a kincs, mint maga az út, és mindaz amit ez idő alatt megtanult.
S mit tanulhattunk mi a pásztortól? Hogy soha nem adhatjuk fel, halgassunk mindíg a szívünkre, és talán majd a sors meghálálja nekünk. De ha nem, akkor sem kell legalább azt emlegetnünk, hogy "lehetett volna".
Nem történt más velem tehát az elmúlt egy- két hétben, csupán annyi, hogy nem vettem még egy nyájat, hanem inkább a meglévőt is eladtam.
