Annyi gondolat, érzés, és érzelem forog a napokban bennem, hogy nem is tudom mit írhatnék. Néha olyan jó lenne még kislánynak lenni, a másik percben meg már a jövőmet tervezem, melyben úgy szereplek, mint aki már tényleg tudja, mit vár az élettől. Talán egyre jobban az utóbbi kerekedik felül, de bizonyára még jónéhány fejtörős nap vár rám addig. Bár ha jól meggondolom ez nem is olyan nagy baj,és amúgy is szeretek beszélgetni magammal. S szerencsére legyek bármilyen szomorkás hangulatban is, egy valami (valaki) mindíg felderít. De hogy mire is gondolok, azt sokkal szebben elmondják helyettem Tóth Árpád sorai:

Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!